a nyolcadik - ja, hogy én már o t t h o n vagyok?

Kb. egy hónap telt el azóta, hogy egyetemistának kezdhettem vallani magam. Először formaság volt a javából, még kimondani is idegen, nem éreztem a magaménak. Jártam teremről teremre, óráról órára, a még szükséges papírokat beszereztem, és ennyi. Volt egy-két ember körülöttem, akihez lehetett szólni, azért ez sem utolsó.

Ma már jobban értek mindent. Hiperbölcs lettem röpke harminc nap alatt, az ám! :) Van itt mindenféle jel, ami arra utal, hogy egyetemista vagyok, és nem csak álmodom az egészet:

- kiújult az ínhüvely-gyulladásom, azaz rengeteget írok :D

- szelektálni kezdtem, hova érdemes, hova muszáj és hova élvezet bejárni

- éjjel kettőkor még gyakran a gép előtt találom magam, vagy szakirodalommal a monitoron, vagy a megnyitott facebook chat ablakokkal, ahol a többi csoporttárssal sírunk-rívunk, hogy miért kell ezt megtanulni

- megismernek a tanárok, megismerem a tanárokat, rám köszönnek, órán fel tudnak szólítani - ISMÉT VAN NEVEM! :) no nem azt jelenti ez, hogy vörös szőnyegeket gurítanak elém, csupán észrevettek, számon tartanak és szeretnének hallani - ez egyelőre bőven elég

- beiratkoztam VÉGRE a könyvtárba, ez is valami szuper közösségi élmény, a roskadásig pakolt polcok között járva még erősebben érzem, hogy hol is vagyok, mit is csinálok éppen

- lustulok, tehát egyetemista vagyok: szakirodalomrengeteget görgetek magam előtt, és képtelen vagyok utolérni magam, de ez egyelőre még nem aggaszt (addig jó! különben megint kórház :D), csak elfogadom tényként :D

- van már viszonylag kialakult baráti köröm, személyes beszélgetéseim, reggel sem egyedül megyek már be az első órámra, és délután is akad kísérő  :) ez különösen meglepő, mert irtó lassan ismerkedem, de egészen kedves és fontos lett számomra N., aki rengeteg dologban hasonlít hozzám, gördülékeny az együttélésem E.-vel, jól tudok poénkodni V.-vel, szívesen vagyok B. társaságában, így van ez N2-vel is ;). Kezdem megismerni B2-t, és kifejezetten érdekel, pedig nem hittem volna, hogy fog

Szóval, ma mikor kijöttem egy frenetikusan szuperjó Világirodalom I. szemináriumról, akkor csak mosolyogtam mint egy popénekesbe szerelmes 12 éves, még a nap is sütött, és arra gondoltam, hogy szerencsés vagyok, és mondhatni otthon érzem magam végre, ha nem is olyan ez, mint az előző otthon-élményem (szellemi és lelki értelemben gondolok itt otthonra elsősorban), azért jó ez, és talán épp azért lesz j o b b is, mert nem olyan. Talán nekem nem is kell olyan. Hanem ilyen. Meglátjuk, most tele vagyok tanulnivalóval reménnyel a jövőre nézve.