a tizedik - mit kezdjünk egy pszichopata szobatárssal?

Minden nagyon jól működött. De tényleg. Mosolyog, kedves. Rendszerető, tiszta. Öt évnyi kolis élet után az ember tudja, hogy ezek áldásos tulajdonságok, ha egy szobatársról beszélünk. Minden olyan szép volt. Visszatekintve már gyanúsan gördülékeny volt az együttélésünk az első hetekben.

Aztán kezdődött az, hogy feljönne a barátja. Hát persze, hogy elmegyek máshova délután. Persze, ha az eső esik, akkor is. Hidegben is, naná! Négy órára? Nem sok az egy kicsit? Na de hát, tudom milyen a szerelem.
Ja, most már ott is aludna. Persze, persze, majd alszom valamelyik barátnőmnél. Hogy két nap is lenne? Hát, na. A harmonikus együttéléshez hozzátartoznak efféle szívességek.

Barátnők is vannak ám, nemcsak barátok. Evidens. Átjönnek. Naná. Öt-hat órára, és üvöltetik a zenét? Hát el kell viselni. Besaraznak, mocskolnak mindent, leülnek az ágyamra, nem tudok tanulni? Nyugodj meg édes, hát  t o l e r a n c i a.

Kapott munkát. Ez tök jó! Gratula neki. Bizonytalan munkaidő. Néha hajnali négykor kel, máskor éjjel kettőkor érkezik. Felkapcsolja a villanyt, mer' ugye neki most kezdődik a nap! Zenét hallgatni is kell valamikor. Meg zörgős zacskós kajákat enni. És üvöltve telefonálni. Csikorgatom a fogam, de hát a munka az munka.

Takarítani, na azt kell. Be is kell osztani, hogy ki mikor. Ja, hogy nem szólt nekem, és elkészítette a beosztást magától? Na, van ilyen. Neki volt rá épp ideje. Nini, hogy ezen a lapon az szerepel, hogy minden nap fel kell mosni, és fertőtleníteni a vécét...? Hát... jó, kissé beteges. De legalább tiszta. Nézzük csak meg! Hát itt valahogy az én nevem több napnál szerepel. Biztos véletlen. Egyszer nem szedem ki a seprűből a hajszálakat. Üzenet vár a papíron, hogy "az én kurva anyámat, mert igényes vagyok". Ekkor már megfordul a fejemben, hogy igen, pontosan. A te kurva anyádat. Takarítok szépen, ő meg továbbra is tojik bele.

Éjjel jön, üvöltve telefonál, zörög, csapkod, késik, elfelejt, otthagy, idegesít, bandázik, felhoz, elvisz. Én meg egyre nagyobb levegőket veszek.

Egészen máig. Felvittem volna valakit a szobába kettő órára. Délután kettőtől négyig. Amikor neki amúgy is órája van. Szóltam neki, négy nappal előtte. Csak bólintott.
"Itt az idő". No de ő most alszik. Felkeltem - mész majd órára vagy sem? Nem válaszol. Figyelj, E.! Felhívlak az órád kezdete előtt pár perccel, hogy végül bementél-e. Jó? Nincs válasz. JÓ? Flegma fej, mordulás.Várok, aztán hívom. Háromszor. Nem veszi fel. Írok smst, hogy köszönöm, hogy erre az egyetlen alkalomra képes voltál ellehetetleníteni, hogy felmenjünk. Válasz sms jön. Ha visszamegyek addig fog ütni, míg ki nem nyomja belőlem a szuszt.

Az ismerős rémült. E.-ről tudni, hogy nem egészen komplett. Gyors visszaszaladás a szobába, pakolás. Legfontosabb dolgok. Kész a csomag. Egy hétig máshol alvás. Ami amúgy jó, vágyott és áldásos. Csak nem ÍGY.

Mit kezdjünk egy pszichopata szobatárssal?

a kilencedik - naiv olvasóból okos olvasó? avagy elcsaphatjuk-e a gyomrunkat irodalommal

November. Ajaj. Nagyon közeledik a vizsgaidőszak, mondhatni vészesen, és vértől vörös fogait villogtatja felém (kényszeresen alliterálok, ennyire sok a nyelvészet és kínosan kevés a költészet [hopp, egy újabb!] mostanság a terítéken).

Rá kell döbbenni, hogy nem lesz ez olyan könnyű, mint ahogy mondták. Meg arra is, hogy a legkeményebb tanároknál felvenni a tárgyakat elég nagy vakmerőség volt, még ha nem is bántam meg a döntést. Meg arra is, hogy rendszeresebben kéne tanulnom, és jóval többet, meg arra is...

Nos, szomorú bejelentés következik. Nem hittem volna, hogy ez ilyen hamar megtörténik, de... emberek, hát én már nem szeretek olvasni. Már minden bajom van, ha olvasni kell. Már újságot se! Már netes cikkeket is alig! Ha nagy nehezen nekiülök, akkor is csak látványosan szenvedek. Volt erről szó az egyik családias(abb) hangulatú órámon, az általam nagyra becsült oktató azt mondta, hogy ez az undoritisz részben el fog múlni, részben át fog alakulni másfajta szövegszeretetté, leginkább az elemzést fogjuk majd élvezni, és azt, hogy a szöveget a maga megformáltságában látjuk magunk előtt, boncolni fogunk élve, meg ezeréves sírokat feltárni, és ez nagyon izgalmas feladat.

Én még abban a fázisban vagyok, hogy zavar a szembesülés a konstruáltsággal. Szerettem az én régi, kedves kis naiv olvasó-nézőpontomat: ülni a karosszékben és élvezni X és Y történetét. Pillanatokra néhány szemináriumon mintha belekóstolhatnék az okos olvasó vacsorájába, de ezek nagyon aprócska falatok azokhoz a lakomákhoz képest, amelyeken naiv olvasóként részt vehettem minden új könyv olvasásakor. Pedig - be kell látnom -, hogy ez lesz aztán a hatalmas lakoma, ha majd egyszer képes lesz befogadni a gyomrom. Ma a Sarrasine-t elemezve majdhogynem gyomorrontásom lett. :) De vonz, és izgat ez az egész, és minden morzsát élvezek ennek a számomra még átláthatatlan lakomának az asztaláról. Főleg azért, mert titokzatos. Mert még a megkonstruáltság elemzését is valamiféle varázslatnak tekintem. És tartok tőle, hogy mi lesz, ha meglátom: a megkonstruáltság fölött is van egy újabb konstrukció. 

Oké, kissé paranoiás lettem. Megyek inkább hangtanozni, mert nem szívesen buknék meg ebből a zseniális tárgyból, hogy jövőre újra nekifuthassak.

(Mellesleg ezt sem hittem volna. Hogy nekem magyarhoz kapcsolódó tárgyból a bukástól kell majd tartanom.)

a nyolcadik - ja, hogy én már o t t h o n vagyok?

Kb. egy hónap telt el azóta, hogy egyetemistának kezdhettem vallani magam. Először formaság volt a javából, még kimondani is idegen, nem éreztem a magaménak. Jártam teremről teremre, óráról órára, a még szükséges papírokat beszereztem, és ennyi. Volt egy-két ember körülöttem, akihez lehetett szólni, azért ez sem utolsó.

Ma már jobban értek mindent. Hiperbölcs lettem röpke harminc nap alatt, az ám! :) Van itt mindenféle jel, ami arra utal, hogy egyetemista vagyok, és nem csak álmodom az egészet:

- kiújult az ínhüvely-gyulladásom, azaz rengeteget írok :D

- szelektálni kezdtem, hova érdemes, hova muszáj és hova élvezet bejárni

- éjjel kettőkor még gyakran a gép előtt találom magam, vagy szakirodalommal a monitoron, vagy a megnyitott facebook chat ablakokkal, ahol a többi csoporttárssal sírunk-rívunk, hogy miért kell ezt megtanulni

- megismernek a tanárok, megismerem a tanárokat, rám köszönnek, órán fel tudnak szólítani - ISMÉT VAN NEVEM! :) no nem azt jelenti ez, hogy vörös szőnyegeket gurítanak elém, csupán észrevettek, számon tartanak és szeretnének hallani - ez egyelőre bőven elég

- beiratkoztam VÉGRE a könyvtárba, ez is valami szuper közösségi élmény, a roskadásig pakolt polcok között járva még erősebben érzem, hogy hol is vagyok, mit is csinálok éppen

- lustulok, tehát egyetemista vagyok: szakirodalomrengeteget görgetek magam előtt, és képtelen vagyok utolérni magam, de ez egyelőre még nem aggaszt (addig jó! különben megint kórház :D), csak elfogadom tényként :D

- van már viszonylag kialakult baráti köröm, személyes beszélgetéseim, reggel sem egyedül megyek már be az első órámra, és délután is akad kísérő  :) ez különösen meglepő, mert irtó lassan ismerkedem, de egészen kedves és fontos lett számomra N., aki rengeteg dologban hasonlít hozzám, gördülékeny az együttélésem E.-vel, jól tudok poénkodni V.-vel, szívesen vagyok B. társaságában, így van ez N2-vel is ;). Kezdem megismerni B2-t, és kifejezetten érdekel, pedig nem hittem volna, hogy fog

Szóval, ma mikor kijöttem egy frenetikusan szuperjó Világirodalom I. szemináriumról, akkor csak mosolyogtam mint egy popénekesbe szerelmes 12 éves, még a nap is sütött, és arra gondoltam, hogy szerencsés vagyok, és mondhatni otthon érzem magam végre, ha nem is olyan ez, mint az előző otthon-élményem (szellemi és lelki értelemben gondolok itt otthonra elsősorban), azért jó ez, és talán épp azért lesz j o b b is, mert nem olyan. Talán nekem nem is kell olyan. Hanem ilyen. Meglátjuk, most tele vagyok tanulnivalóval reménnyel a jövőre nézve.

a hetedik - összefoglaló az első két hétről

Mostanra már minden tárgyamból volt legalább egy órám, úgyhogy nagyobb rálátással rendelkezem - mire is? A rendszerre? A tanárokra? Az elsajátítandó anyag mennyiségére? Is-is.

Amit eddig látok:

- a nyelvészettel nagy harcokat fogok vívni, de vannak részei, amelyek még érdekelnek is
- a jegyzeteléstől tuti, hogy ismét be fog durranni a csuklóm, már tegnap is észleltem az előjeleket... ha csak három órám van, az is 3x5-6 oldal jegyzet, és írás nélkül nem tudok meglenni
- a könyvtárba mielőbb be kéne iratkozni, de mindenféle idióta papírok hiánya egyelőre akadályoz ebben, addig is a városiban próbálkozom, hat keresett könyvemből négy meg szokott volt lenni, az se rossz arány
- már most észrevehető a viszonylagos gyakorlatom a szakirodalom olvasásában... jót tett Mikszáth, jót tett Örkény, jó volt az OKTV... a többieken látom, hogy nagyon küzdenek egy tíz oldalas tanulmány értelmezésével és kijegyzetelésével is
- teljesen más itt a tanár-diák viszony, bár gimnáziumban sem panaszkodhattam, mert a számomra fontos tárgyat tanítók ott sem lekezelően viselkedtek, de itt abszolút beérett az a gondolat, hogy minden padban szorongó huszonéves nebuló lehet akár kolléga, kutatótárs is a későbbiekben (sőt, az is rémcukiság, hogy több tanár is jelezte tiszteletét és csodálatát, amiért a magyar szakot választottunk olyan időben, amikor egyesek szerint a humán tudományok nem termelnek értéket).
- az irodalomtudomány iránt nem csökkent az érdeklődésem, viszont máris jóval nagyobb falatnak látszik, mint mikor idejöttem, és ez a közel kitűnő átlagom lesz - idealista gondolat is egyre halkabban susog a fejemben, mert nyilvánvaló, hogy vannak tárgyak, amiket egyszerűen túl kell élni, és nem diadalittasan fogom leigázni őket páratlanul csillogó elmém kardjával (:D)
- mióta itt vagyok nem tudok egy értelmes gondolatot összehozni sem versben, sem prózában... sőt, ahogy olvasom vissza ezt a blogbejegyzést, mintha hetedikes önmagamat olvasnám
- kapcsolódni kell körökhöz, sőt, még tanárokhoz és irányzatokhoz is, mert ahány tárgy annyi felfogás, hasonló alaptémájú tárgyaimat tanító két tanár véleménye pl. gyakorlatilag mindenben eltér... dönteni kell minél előbb felelősséggel, és kitartani mellette, meg úszni ugyebár az áramlattal, ha már adja magát a dolog

és végül, de nem utolsósorban:
- vinni kell magammal reggelire meg tízóraira (ha olyan a nap, ebéd/vacsorára is) valami kaját (szendvics, keksz, alma), mert a büfé módszeresen szippantja ki a pénzt a zsebeimből)

extra note to self: soha ne menj a földszintre, ahol a büfé is van, csak ha egy tanóra miatt elengedhetetlen!

a hatodik - az irodalmi kör

Jó, ez igazából cseles cím, mert irodalmi körről majd csak a bejegyzés végén lesz szó, de aki türelmes (vagy aki átugorja ezt a rizsát) máris olvashat róla pár gondolatot.

De kezdjük ott, hogy a bevezetés az irodalomtudományba remek, csak jegyzetelhetetlen, a filozófiatörténet érdekelne, de ez a tanár képtelen összefüggéseket és értelmes gondolatmenetet kitornászni magából, plusz nyíltan és ocsmányul vallásellenes. Saját érdekemben asszem nem fogok bejárni. Volt még leíró magyar hangtan, amire körülbelül annyit tudok mondani, hogy TEJÓÉGTEJÓSÁGOS, meg hogy MEG FOGOK BUKNI. Komolyan rémes. Mármint a tanárnő nagyon cukinak tűnik annak ellenére, hogy irtó sok rosszat hallottam róla, de az anyag gyakorlatilag elsajátíthatatlan egy olyan ember számára, aki gimnáziumból a hangtani ismeretekről semmit de semmit nem hozott magával (=én). Rögtön jövő héten zh a teljes gimis anyagból, és én azt sem tudom eszik-e vagy isszák. A rémüldözés után kárpótolt egy irodalomtudomány proszeminárium, ami fantasztikus-frenetikus volt, ráadásul a szerelmemtanárral, akivel le is tegeződtünk. Mennyország.

Na és EZEK után még volt bennem lelkierő (nem, nem volt lelkierő, de mindegy) elmenni az egyetem egy irodalmi szerveződésének műhelymunkájára. Pici, sötét színházterem, számomra teljesen ismeretlen emberek. Felolvastam egy novellámat, ami sikert aratott, kaptam minimális konstruktív kritikát, de teljesen jó a mérleg. Sajnáltam, hogy nem tudtam végig maradni, hét óra után már látni is alig láttam, úgyhogy ott hagytam pár lelkes irodalmárt a novelláival ill. verseivel. Nagyon jó, hogy van ez a közösség, és bár szokatlan helyzet volt, és nagyon kívülállóként voltam jelen azért azt sem mondanám, hogy nem befogadó a közeg, sőt. És igazán szuper, hogy valaki a versekre és novellákra nem úgy reagál a korombeliek közül, hogy fujjmiez, hanem meghallgatja és véleményezi őket. Úgyhogy ez is jó élmény volt összességében.

Csak valaki toljon most alám egy ágyat.

az ötödik - az első egyetemi nap

Nem is tudom teljes joggal írhatom-e, hogy túl vagyok az első egyetemi napomon, ugyanis összvissz két órám volt ma, duplaórák ugyan, de azért mégis csak két tárgy. Azért le merészelem írni, milyen volt ez az első rövidke napom az egyetemen.

Jó korán felkeltem, hogy még reggelit is csomagolhassak magamnak mint egy kisiskolás. Még a termet is egyből megtaláltam, ahol az első órám volt. Tiszta siker. Nagyon gyűltek az emberek, és nyilvánvaló volt, hogy többen vették fel, mint ahány ülőhely lesz, de még leülni is sikerült, egészen el voltam szállva magamtól. :D Nyelvtudományos órával kezdtem, illetve ez még csak amolyan "ijesztgetlek benneteket azzal, amiből majd vizsgáznotok kell"-fél órás eligazítás volt. Fura, az anyag pár része még érdekel is, de a tanárból annyira az süt (persze lehet, hogy rosszul érzem, hiszen nem ismerem), hogy "érdekel is engem az egész, itt vagytok vagy sem, tanultok vagy sem, én akkor is ledarálom ha mind meghalunk a végére". A tanár lelkesedése nélkül nehéz lelkesednem, sajnos ez van.

Na de a világirodalom! Olyan vérbeli beszélgetős, ahogyelképzeltemkívülbelül egyetemi óra, jó hangulat, érdekes téma, lelkes, édes tanár, csupa szuperség. Ki sem akartam jönni a teremből, a másfél óra úgy elrepült, hogy csak na.


Úgyhogy minden remek még egy nagyonnagyonhelyes tanárembert is láttam, fogalmam sincs milyen szakon tanít, illetve hát tippelni tudnék a folyosó alapján, de nem is az a lényeg, hanem... HÚ! :D

Csak így folytatódjon ez a hét! Holnap majd irodalomtudomány alapozásról, filótöriről, leíró hangtanról (ójaj) és irodalomtudomány proszemről fogok tudni beszámolni.

a negyedik - vissza a gimibe

Az elmúlt három nap nem csinált ki annyira, hogy passzív félévre kérjem magam, vagy valami kacifántos úton-módon visszamenjek tanulni a gimibe, úgyhogy nem jól érti a címet, ha így érti, kedves Olvasó!

Visszalátogattam a gimnáziumba, ahová jártam. Fura, hogy épp azzal a tanárral nem sikerült úgy a beszélgetés, ahogy szerettem volna, akivel a legjobban vártam a találkozót. Nem volt egyértelműen rossz, de valahogy kényelmetlen, erőltetett, közel sem egy olajozott csevej. Pedig hetek óta vártam. Emiatt csalódtam, de egyébiránt nagyon jó élmény volt. Már az épület láttán hevesebben dobogott a szívem: itt végre ismerni fognak, köszönni nekem, és kedvesen üdvözölni.

És láss csodát: így lett! Olyan jó volt kimondani: áldás, békesség! Nem is vallási okokból, csupa profán érzelem kapcsolódik hozzá. Ez a két jókívánság mint valami titkos jelszó hagyta el a számat ahányszor a folyosón ismerőst láttam, és cinkos mosolyok kíséretében hallottam vissza ugyanezt a két szót. Igen, ilyen otthon lenni.

Mindenki kérdezgetett, dicsért, aggódott, örült, egy szóval: észrevett. Jó volt valakinek lenni azután, hogy - ha ilyen kevés ideig is, de azért - az ikszedik szoba per kettő voltam. Kedvem lett volna megölelni azokat is, akikkel míg ott tanultam nem volt olyan jó, közeli a kapcsolatom. Sokszor fogok még odamenni. Talán nem azokhoz a tanárokhoz, akikhez eddig gondoltam. Milyen fura, olyan konkrét elképzelésünk van arról, hogy ki szeret minket és ki nem, aztán néha kiütközik, hogy olyanoknak jelentünk valamit, akikről nem is gondolnánk, akiket nagyra tartunk, azok pedig... egészen összementek, na.

Most azért szeretek mindenkit, és elnézem mindenkinek, hogy kicsoda. Majd próbálom ezt később is fenntartani.

a harmadik - kórház

Isten a legjobb rendező. Vagy hát... nem is tudom, hogy azt írjam-e: Isten. Írjak Életet? Írok. Merthogy ebbe a három napba még sikerült beleszorítania némi bónusz drámát is, a nap végére feloldással, persze. Latin-amerikai szappanoperák megirigyelnék.

A gusztustalan részleteket kihagyom, röviden: kiszáradás, infúzió, kórházban fekvés. Három napja nem alvás (jó, volt legalább 1-1 óra szunya minden nap... de nem túl kielégítő). Kimerülés. Ja, amúgy ez nem ilyen panaszblog lesz, csak eddig ilyen az osztás.

Ma kikönyörögtem magam, még benn tartottak volna, de már jobban vagyok, sokkal.

Ééééés akkor jöjjön a + oldal:

- holnap végre találkozom valakivel, akit saját magamnál is jobban szeretek
- ma ismerősnek jelölt egy másodéves magyar szakos, aki nagyon szimpatikus, és úgy fest, egy hullámhosszon vagyunk: jessz!
- a sütim nem vész kárba (diétán vagyok), megeszik (igen,  ez nekem tényleg öröm

Szép estét mindenkinek! :)) (Vagy olyan napszakot, amikor olvassátok.)

a második - tárgyfelvétel

Ettől nagyon féltem. Igen, izgulós vagyok, sokszor ok nélkül is kitör a frász, de ez azért elég komoly, kifoghatok pocsék tanárt, lehet olyan időbeosztásom, hogy nem tudok mellette dolgozni, stb. Egész éjjel nem aludtam, ami a tegnapi nemalvássl együtt már két álmatlan éjszaka. Plusz gyomorgörcs.

De!

6:45 körül próbáltam először belépni a Neptunba. Nem sikerült. Még nem estem pánikba. Néhány perc után be is engedett a rendszer, és már csak a 8 órás nyitást kellett várnom, ami nagyon nagyon lassan jött el.

De eljött, és igazából még most is meglep, hogy már túl vagyok (majdnem) az egészen. Max. tíz perc alatt sikerült felvenni mindent, kivéve egyet: filozófiatöri. Mert még nem tették ki Neptunra. Mivel előadás, ott bőven lesz hely. Tehát majd később próbálkozom.

Nem csak egyszerűen sikerült felvenni a tárgyaimat, hanem még a favorizált kurzusokra is bejutottam! Alig várom a hétfő 10-12 órát, amikor az első ilyen álomórám meglesz azzal a tanárral, akit szerettem volna.

Úgyhogy megtette hatását az éjszakázás, a gyomorgörcs, minden kínlódás: eredményes tárgyfelvétel lett belőlük. (Ha ideges, feszült vagyok, sokkal jobban teljesítek/koncentrálok, bár mindig van ára.

Szóval ez a csip-csup dolog is megvan. Mára pedig fekvést és pihenést írtam elő magamnak, mert asszem felszaladt a lázam, és aludni is kéne már.

Tudom, hogy nevetséges vagyok. (Idegláz.) :D

az első

Ez az első napom a kollégiumban. Délelőtt költöztem be. Ez nem valami nagy egyetemi élmény (?), de valahol el kell kezdeni, na.

Fura itt. Rém magányosnak érzem magam, most még a csend is nagy (na majd este meglátjuk). Mikor apa elköszönt tőlem a bepakolás után, és elindult hazafelé majdnem elsírtam magam, pedig a kollégista lét nem ismeretlen vagy új dolog számomra, öt évig már éltem koliban, sokkal szigorúbb bentlakási feltételek mellett. Mégis.

A szoba elég rossz elrendezésű, bár azt kell mondanom ekkora teret valószínűleg én sem tudtam volna jobban berendezni. A szekrények szűkek és a tárolóhelyek mind iszonyat magasan vannak. Amúgy nem ronda, meg szuper, hogy van tévé, lesz nethozzáférés (can't wait, most mobilnetről írok), az ágy puha, mint a vattacukor.

Nem mondanám, hogy már belaktam a teret, sőt. Kitettem a magam kis díszeit, apróságait, de siralmas az egész, az ismerős tárgyaktól mintha még idegenebb lenne. Remélem ez hamarosan változni fog, nem is rinyálok, mert ez még csak az első nap, és nem vagyok itt összvissz 4 órája sem.

A könyveim (még) elfértek, a ruháim elég nyomorogva és rossz elrendezésben (költözéskor tapasztalom mindig mennyi van... azért reggelente mégis rámtör a nincs egy rongyom-érzés), minden ami a tanuláshoz kell már összekészítve. Aminek nagyon örülök, az a kis lámpa az ágynál, esti olvasáshoz. Biztosan sokszor veszem majd hasznát.

Minden idegen. Jó, ez magától értetődő, hiszen új helyen élek ezentúl jó darabig. Mégis: utálom, hogy újak az illatok, a színek, a bútorok tapintása. Már biztosra mondhatom, hogy utálom a változást. Eddig is sejtettem, hogy így állok minden új dologhoz, na de most már jegyzőkönyvbe lehet venni. Utálom a változást. Talán még a jó irányba történőt is. És rendkívül kényelmetlenül érzem magam benne.

Holnap már egy tárgyfelvétel élményével leszek gazdagabb, és ha nem lesz idegösszeomlásom délutánra, arról is írni fogok.