Az elmúlt három nap nem csinált ki annyira, hogy passzív félévre kérjem magam, vagy valami kacifántos úton-módon visszamenjek tanulni a gimibe, úgyhogy nem jól érti a címet, ha így érti, kedves Olvasó!
Visszalátogattam a gimnáziumba, ahová jártam. Fura, hogy épp azzal a tanárral nem sikerült úgy a beszélgetés, ahogy szerettem volna, akivel a legjobban vártam a találkozót. Nem volt egyértelműen rossz, de valahogy kényelmetlen, erőltetett, közel sem egy olajozott csevej. Pedig hetek óta vártam. Emiatt csalódtam, de egyébiránt nagyon jó élmény volt. Már az épület láttán hevesebben dobogott a szívem: itt végre ismerni fognak, köszönni nekem, és kedvesen üdvözölni.
És láss csodát: így lett! Olyan jó volt kimondani: áldás, békesség! Nem is vallási okokból, csupa profán érzelem kapcsolódik hozzá. Ez a két jókívánság mint valami titkos jelszó hagyta el a számat ahányszor a folyosón ismerőst láttam, és cinkos mosolyok kíséretében hallottam vissza ugyanezt a két szót. Igen, ilyen otthon lenni.
Mindenki kérdezgetett, dicsért, aggódott, örült, egy szóval: észrevett. Jó volt valakinek lenni azután, hogy - ha ilyen kevés ideig is, de azért - az ikszedik szoba per kettő voltam. Kedvem lett volna megölelni azokat is, akikkel míg ott tanultam nem volt olyan jó, közeli a kapcsolatom. Sokszor fogok még odamenni. Talán nem azokhoz a tanárokhoz, akikhez eddig gondoltam. Milyen fura, olyan konkrét elképzelésünk van arról, hogy ki szeret minket és ki nem, aztán néha kiütközik, hogy olyanoknak jelentünk valamit, akikről nem is gondolnánk, akiket nagyra tartunk, azok pedig... egészen összementek, na.
Most azért szeretek mindenkit, és elnézem mindenkinek, hogy kicsoda. Majd próbálom ezt később is fenntartani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése